“Legyen álmod szép, hitem úgysem tépi szét
a távolság mi közben ránk talált.
Ha volna még, ha volna még egy percem helyre hozni,
Ha volna még, ha volna még egy végső vallomás,
Arról írnék dalt, hogy a szíved úgy szívembe mart,
Soha nem gyógyít meg más.”
Megint bebizonyosodott, hogy a múlt hét csütörtök csak egy kivétel volt: a csütörtök ugyanis mindig egy jó nap. Nyolc óránk ellenére elég gyorsan eltelik… dupla olasz, aztán matek… aztán látom Őt… aztán magyar… tesi (ami egész tűrhető is tud lenni:)), infó, föci és osztályfőnöki…
Most ez utóbbi elmaradt, így hamarabb végeztünk. Bent maradtam kicsit Lilivel olaszozni (magyarán megírni a fogalmazását:D), aztán éppen végzett Ági és Niki, így nem egyedül indultam haza. Beszélgettünk még a Spar mögött, és … egy olyan dolgot mondott, hogy Ő, aki az iskola leghelyesebbje, Gyömrő-partykon sosincs lányokkal (pedig az arról híres, hogy ott mindenki mindenkivel). 
És Ő nem! : )
Nem akarok bizakodni, de tényleg! (na jó, hazudok)… De még Réka is bogarat ültet a fülembe, hogy szerinte sem heteró. Nem tudom. Niki szerint írjak rá. Para. Mégis milyen indokkal, vagy hogy? Csak katasztrófa lenne a vége.
A mai napomat elég erős kettősség jellemezte.
Egyrészt: szeretek bejárni suliba, és jól érezni magamat, végül is ezen a napon is meg volt eme tevékenység, nevettünk sokat, hangosan, úgy istenigazán.
Másrészt: úgy érzem, le lettem szólva, pedig nem volt oka szerintem. Mert igenis jól néztem ki. De mégis, ez nagyon rosszul esik, nem tehetek róla. És még… na mindegy, erről inkább nem írok, mert még bajok lennének belőle.
Éppen ezekben a percekben vagyunk a 2011/2012-es tanév felénél. Ugyanis, ha jól számoltam (márpedig jól számoltam), eddig 91-szer jöttünk iskolába ebben a tanévben, és még pont ennyi van hátra a június 15-i utolsó “tanítási” napig. Az nagyon sok. Nagyon-nagyon sok. Nem is tudom, hogy fogom kibírni. Mondjuk a második félévet sokkal jobban szeretem. Mennyivel szebb hónap a február, március, április, május és június, mint a szeptember, október, november, december és január… :S Fúj. Megyünk befelé a télbe… Most viszont már elindul lassacskán a melegedés, és jön a remélhetőleg csodás tavasz, majd a (bukás nélküli) nyár.
“Parlami, come il vento fra gli alberi…
Parlami, come il cielo con la sua terra…”
A beszéd emberi adottság. Sokat segíthet. Az emberi kapcsolatok alakításában. Negatív… és szerencsére pozitív irányban is. 
Velem jelenesetben az utóbbi történt, melynek nagyon örülök. Meg lehetett menteni egy 1,5 éves emberi kapcsolatot, egy barátságot.
Igen, el lehet érni, hogy ne szeressek iskolába menni, és bent lenni. Már a második napja vagyok így.
Azt mondják, túlbonyolítom a dolgokat, de szerintem ez nincs így. Ugyanis ez a téma igenis bonyolult, és nem lehet csak úgy túllépni rajta.
Mondják, hogy beszélnem kellene vele. Azt gondolom, igazuk is van. De mégsem megy. Talán ezek után nem lesz minden a régi, nem tudhatom. Ugyanakkor úgy látom, hogy ők teljesen jól (sőt jobban is) megvannak nélkülem… Ebbe én nem akarok belepiszkítani.
Ha pedig beszélnék is a dolgokról nyíltan, őszintén (ami nem megy egykönnyen, az érzéseim miatt), akkor se biztos, hogy ez sokáig fog tartani. Kompromisszumokat kell(ene) kötni, azonban előbb-utóbb egyikünk úgyis megszegné ezeket.
Én nem bírom megállni, hogy ne beszéljek Róla naphosszat, és tőle pedig nem várhatom el, hogy hallgassa el előlem a véleményét, és tartsa meg magának… Éppen ez az, amiért tőle fáj ez a dolog: mert legbelül tudom, hogy amit mond, az nem hülyeség. De én ezt nem tudom, nem akarom elfogadni! Pedig mást nem tudok tenni, előbb-utóbb bele kell törődnöm. Ám attól félek, hogy ez inkább utóbb lesz, mint előbb…
A bejegyzés címe egy régi németes tananyagot idéz fel bennem. :’) Illik a mai napra, azt hiszem.
Mennyire nevetséges dolgokat tud produkálni az élet. Éppen reggel mondtam Rékának, mikor jöttünk suliba, hogy szeretem a csütörtököt, mert … mert szeretem. És be tudta bizonyítani az élet, hogy a csütörtök tud pokoli is lenni, de rendesen.
Kezdve azzal, hogy a fanatizmusom, ahogy páran fogalmaznak, elfajult, hogy finom legyek és nőies (megint csak egy általános iskolai emlékidézés ), amit… nehezen ugyan, de el kell fogadnom, hogy igaz.
A legszörnyűbb az egészben ‘csupán’ az, hogy én ezt a helyzetek döntő többségében nem is veszem észre… csak utána… Ami nem feltétlenül eredményez jó dolgokat.
Mondjuk ki őszintén: a baráti kapcsolataim sínylik meg ezt az egész beteges viselkedést. Ugyanakkor… Hiába belátom, hogy ez így van… a változás… no az egy igen nehéz és hosszú folyamat. Bár csettinthetnék egyet jó cigány módjára, és elmúlna az értelmetlen vágyakozás, s bánat, elmebaj! De ez nem így megy. És… a legszomorúbb az egészben, hogy én nem is tudom igazán felfogni ezt az egészet… Vagy mégis? Nem tudom, csak annyit, hogy ez a poszt kezd átmenni teljes képzavarba…
A fejem egész nap sajog, nem tudom, miért, de már eléggé őrjítő, pedig azt hittem, a pihenés hiánya okozta (átlag napi 5 órát szoktam aludni), de a most délutáni 3 órás pihi sem segített.
Ja… és zárásként… megkaptuk a félévi bizonyítványunkat… Lehetne jobb is, de rosszabb is… Az átlagom 3,64… Pont, mint Noéminek…
Tavaly is ugyanúgy végeztünk, de akkor mindkettőnknek 3,8 volt. Bizonygatom magamnak, hogy a rontás csupán az új tárgyaknak köszönhető… aztán persze, hogy mi az igazság, az már más tészta. Viszont a dicséretes francia osztályzatomra büszke vagyok. Au revoir, mes lecteurs chers ! : )
Miért van az, hogy akik állítólag annyira szeretnek, azok okozzák nekem a legnagyobb lelki fájdalmat amúgy is satnya életemben?
Most én is a Fortuna segítségét kérem, mint azt gondolom, olyan sokan mások. Nagyon kellenél most ide! Olyan összevisszaság most minden, ami az életemben van. És egy nagy rakás szerencsétlenség. Szeretnék ezen változtatni! De hogyan? Küldj egy égi jelet, egy látomást, villanást, akármit!
Nem akarom így leélni az életemet, mint ezt az eddigi 16-ot.
Úgy érzem, nem éltem/élek igazán, és ennek a legfőbb oka talán a zárkózottságom. Ami pedig arra vezethető vissza, hogy meleg vagyok. Emiatt sokkal nehezebben nyílok meg úgy igazán. Így aztán nem vagyok egy igazi társasági ember. Pedig úgy érzem, hogy ha nyitott lennék, sokan szeretnének, mert alapvetően nem érzem magam rossz embernek, csak… hát, tudjátok… hibái mindenkinek vannak… Nekem is. Nem is kevés. De azért szerintem szerethető ember vagyok, legalábbis remélem, a barátaim így gondolják…
A másik kérésem pedig Fortuna, hogy végre derüljön fény az egészre. Adj át a szerencsédből már végre egy kicsit, kérlek! A szerelemben szeretném kamatoztatni. Igen, Vele. Tudom, hogy tán lehetetlen… de én még hiszek a csodákban…
